-Most mennem kell… Minél előbb Mesába akarok érni, és nem tudom, hogy mennyi időm van… -mondta David.

-Én nem megyek… Ha Kleo magához térne, nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha látna… -válaszolt Sophie szomorúan. –Menj, ha menned kell és vigyázz magadra!

-Rendben, szia! –köszönt David, majd letette a telefont…

-Szia… -suttogta Sophie a süket telefonkagylóba, majd visszarakta a helyére a készüléket.

Visszament a szobájába, hogy megpróbálja valamivel elterelni a gondolatait az utóbbi óráról… Fellapozott egy könyvet, majd megpróbált belemerülni az olvasásba, viszont a néhány sor után újra és újra felvillantak benne, a híradóban látott képek.

-Ez nem lehet igaz… -vágta a falhoz a könyvet. –Miért nincs itt senki, amikor szükség lenne rá… Mindegy, egy kis friss levegő biztos jót tesz… -próbált megnyugodni Sophie, majd fogta a kabátját és elindult sétálni annak ellenére, hogy már teljesen besötétedett.

Hiába mondott el szinte mindent Davidnek, néhány kimondatlan gondolata még mindig nem hagyta nyugodni. Gondolatai elől menekülve sétált az éjszakai utcán, amikor meghallotta, hogy a háta mögül valaki a nevét kiáltja. Letörölte a könnyeit, majd egy pillanatra megállt, azon gondolkozva, hogy vajon csak-a képzelete játszik vele? Végül csak megrázta a fejét, mint ha így akarná elhessegetni a gondolatait, majd kicsit sietősebben folytatta sétáját.

Pár másodperccel később azonban valaki megfogta a vállát, mire hirtelen megfordult.

-Michael, te meg hogy kerülsz ide?! –kérdezte Sophie a szemeit törölgetve.

-Van egy kis elintéznivalóm a városban. Mi a baj? –kérdezte a fiú aggódva.

Sophie csak szótlanul nézte a járda szegélyét, majd nem sokkal később megszólalt:

-Szükségem lenne egy ölelésre, hogy valamilyen módon kitöröljem az előző egy órát az életemből. Az elsőn még segíthet valaki, a másodikkal meg valahogy meg kell tanulnom együtt élni egész hátralévő életemben.

-Mi a baj? –kérdezte újra Michael miközben magához ölelte a lányt.

-Ugye nem láttad a ma esti híradót? Nem, hiszen az előbb mondtad, hogy a városban voltál. Az egész az én hibám… -kezdett bele Sophie, majd elmondta, hogy mi történt Kleoval.

-Próbálj meg megnyugodni, nem te tehetsz róla.

-De igen… Ha nem lettem volna együtt folyton Daviddel, akkor Kleo sem utazott volna el és ez az egész nem történik meg. Tina és Matt is ezért dühösek rám… Lehet, hogy jobb lett volna, ha az egyetemen maradok a téli szünetre… -magyarázta Sophie szipogva.

Nem sokkal később Aaron és Chloe is hazaértek.

-Ilyen hamar itthon? Chloe, mit kavartál már megint? –kérdezte Alden a TV elől.

-Kérlek, ne most… -kérte Chloe a fiút, majd bement a szobájába.

-Mesélj, milyen volt az összejövetel? –fordult Alden a bátyjához, aki csak szótlanul leült mellé a kanapéra. –Habár ahogy így elnézlek titeket… Ez a hangulat, a felrepedt szád…

-Befejeznéd végre? –kérdezte dühösen Aaron.

-Na jó, ha nem, hát nem… -mondta Alden majd elkezdett a kanapé körül sétálgatni. –Akkor majd megpróbálom kitalálni… Nos nézzük csak… Kapcsolatos az esküvőtökkel? Elég ingerülten reagálsz rá mostanában, ha valaki szóba hozza…

-Lassan és tagoltan mondom, hogy te is fel bírd fogni: Nem szólok meg egyszer… -fenyegetőzött Aaron.

-Szóval az esküvővel kapcsolatos. Mondtam én. –vigyorgott Alden. –Nem bírod elviselni, hogy Chloe milyen botrányt csinált az esküvőn… De lehet, hogy nem is az ő hibája volt, hanem a tiéd… Ahány nőhöz közöd volt, az idáig mind fiatalon meghalt… Ott van például Bia, vagy anya, és most biztos attól félsz, hogy Chloeval is történik valami.

-Elég! -kiáltott Aaron dühösen, majd egyre vörösebb szemekkel elindult az öccse felé.

-Ráadásul ez még nem elég, ha bárki említi ezt előtted, akkor egyből felforr az agyvized és nekiesel az illetőnek. Nem csodálom, hogy apa Európába költözött, az ő korában én is nehezen viselném el, hogy ilyen idegbeteg fiam van. –mondta Alden, miközben egyre jobban hátrált a bátyja elől, amíg azt nem érezte, hogy fal van a háta mögött.

Aaron azonban egy adag pókhálóval a falhoz „ragasztotta” öccsét, majd amikor odaért hozzá, megmarkolta a fiú nyakát és felemelte pár centire a földtől.

-Elegem van belőled, megértetted? Azt hiszed, hogy tudod, hogy érzek? Semmit sem értesz… Nem is értheted, hisz nem veled történt… Te egy könnyebb utat választottál, amikor elmentél itthonról… Kapsz 10 percet, hogy a történelem megismételje önmagát, majd tűnj el… tűnj el az életünkből, mint annyi évvel ezelőtt… Már nem számítasz családtagnak… -mondta Aaron, mire Alden valahogy kiszedte a zsebéből az öngyújtóját, meggyújtotta, majd felvette a tűz-alakot. Aaron, mivel állati mutáns, jobban fél a tűztől, mint az átlag emberek, így néhány lépést hátrált, majd eltűnt a szobájában.

Miután Alden újra felvette az eredeti alakját, a levegőért kapkodva rogyott le a szőnyegre. Utána szótlanul kiment a ház elé, hogy egy kis friss levegőt szívjon… körülbelül egy negyed órával később elindult vissza a házba, ám a bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Mérgesen belerúgott, majd pár lépéssel arrébb sétált, amikor hirtelen az egyik bőröndje csapódott be alig pár centire tőle a földbe. Felnézett a tetőtéri szobája ablakához, majd észrevette, hogy a bátyja az összes bőröndjét és egyéb cuccát kidobálja az ablakon az udvarra.

-Megőrültél?! –kiáltott fel neki.

-Letelt a 10 perc amit kaptál. –válaszolt Aaron teljes nyugalommal.

-Ez a ház ugyanúgy az enyém, mint a tiéd! –ordított vissza neki Alden dühösen.

-Ezennel ünnepélyesen is ki lettél tagadva a családból.

-És mégis, hova menjek szerinted?

-Ahová akarsz, de ide többé nem jössz, az biztos. –mondta Aaron, majd kidobta Alden utolsó halom ruháját és becsukta az ablakot.

Alden pedig csak állt a sötétben az udvar közepén, majd lerogyott az egyik bőröndjére és a tenyerébe hajtotta a homlokát.